Adventről

Az idén november 28-ra esik az első adventi vasárnap.

Advent, érkezést jelent, azt jelenti, hogy ott vagyok ahova el akartam jutni, éppen csak a pillanatot jelzi, azt a pontot, amikor ott vagyok, jelen vagyok a várt, tervezett pillanatban.  Az érkezés pedig mindig várakozást is jelent, várom, hogy odaérhessek és várnak rám.  Az eltervezett jövő megvalósulása a jelenben, tér és idő harmóniája általam és tervezőm által.

Az érkezésben egy pillanatra lehetőségem van megfigyelni önmagamat, a megvalósult célt, amiért útra keltem, lépéseket tettem, helyben és időben elmozdultam, hogy odaérkezzek.

Az érkezés a pillanatban való elkötelezettségünk, amennyire odaadjuk magunkat ennek a pillanatnak, annyit kaphatunk tőle. Az érkezés előtt van egy út. Elindulni úgy tudunk, ha belőlem indul egy gondolat valaki más felé, ami, aki rajtam kívül álló, ez lehet olyan gondolat, ami érzés, tudatalatti gondolat, de lehet tudatos akartban megjelenő is. Az érkezéshez nem elég elindulni, lépni is kell az úton, ehhez erő kell, életerő, lelki erő, ami a szívünkben lakozik. Bíznom kell a gondolatban, a másikban, ami rajtam kívüli, ez azt is jelenti, hogy a saját lelkierőmben bízok, amit a másiknak adni tudok. Szívesen kell tennem, amit tenni gondoltam. Ugye milyen csodás nyelvünk van…

Mi kell még az érkezéshez, sok mindent szeretnénk tenni, amit szívesen teszünk, de nem mindegyik tudatos. Ami nem tudatos, akkor abból, olyan tett, vagy gondolat lesz belőle, amelyik automatikus, tehát, amit úgy teszek, hogy nem kell hozzá kreatív gondolat. Előrébb tehát nem jutottam, csak újból elvégeztem valamit, amit már korábban is. Mit jelent akkor szívből tenni valamit, amivel önmagamat adom, amiből visszakapom, azt, amit adok, amivel tehát előrébb jutok az utamon? Az ilyen lépést igazán meg kell gondolni, mondhatni, mérlegelni kell mennyi az annyi. Mennyit adjak a testemből, mennyit adjak a testemnek, hogy tovább tudjon haladni az úton, hogy maradjon ereje a megérkezésig. Élet és halál kérdése, magamhoz venni élet, megvonni magamtól halál. Magamhoz venni és másnak is adni belőle, már mérlegelés, épp annyit adni, amennyit bírunk és amennyit elbír a másik. Az adáshoz, a továbblépéshez bátorság kell. Oda merjük e adni az erőnket, amit élvezettel mi is el tudunk használni, vagyunk e olyan bátrak, hogy bízunk benne visszakapjuk. A mérlegelésben van valami, ami kibillent az egyensúlyból és van valami, ami arra ösztönöz, hogy egyensúly legyen. Az igazságosság ami bennünk van, amit a felsőbb hatalomtól várunk egyensúlyt szeretne elérni, az ösztöneink, ösztönerőink pedig a kibillenés irányába hatnak. A megérkezéshez meg kell találnunk az egyensúlyt az igazságosságban. A megérkezés az igazság pillanata.